BELEOLVASÓ

   Érdekes, hogy a nyálka száradásával együtt a fény is halványul. Béla bácsi indulna, botladozna tovább, amikor a közeli félhomályból egy rettenetes alak veti elő magát. Az öregember reakcióideje annyira lassú ehhez a belépőhöz képest, hogy újabb páni félelme sem jelentkezik azonnal. A kreatúra erős zajhatás nélkül érkezik, csak a földet érése pillanatában hallatszik kemény páncéljának koppanása. Közvetlen az öreg elé ugrik, rá a még fényes nyálkacsíkra. A férfiról egyelőre tudomást sem véve a friss nyálkanyomot tanulmányozza. Béla bácsi heréje minimum a gyomrába költözött félelmében, sokkba dermedve áll, a jelenésre fogott pisztollyal. A teremtmény fekete páncélos, de a csillámló kitinen vörös minta próbálkozik valami díszítő hatást elérni. Pengék sorakoznak két karján, ezekkel most a földre támaszkodik, úgy áll négykézláb, mint egy izgatott dobermann és egy Hieronymus Bosch-féle ördögi lény keveréke. Akkora a démon, mint maga Béla úr, persze izmos, mert ezt a gyors mozgást kell, hogy erős test is támogassa. Hihetetlen széles, kifelé-befelé görbülő fogakkal kivarrt száj fut körbe méretes állával egybeforrt előre csúcsosodó fején. Apró orrnyílásai vannak és hatalmas, végtelen nagy pupillájú, szemfehérje nélküli látószervei, amelyeket oldalról bőrlebenyek kereteznek, mint valami visszapillantó tükrök. A pisztolyával álló Béla úr jól meg tudja figyelni a rémség arcát, mert az a nyálkacsík tanulmányozásával éppen végez. Most, kissé kiegyenesedve, egészen közelről Béla úr gázálarcos arcába néz. Az öreg kezében remeg a pisztoly, ujja a ravaszon, nem tudja, hogy okos döntés-e lőnie. Annyit mozdul csak, hogy a szörny fejére nézzen a remegő csövű fegyvere. Elhatározza, ha az csak egy centit is megindul felé, annyiszor húzza meg az elsütő billentyűt, ahányszor csak tudja. Most már a démon is a fegyvert nézi, kicsit félre is fordítja a fejét, úgy tanulmányozza. Béla bácsi a fehérje nélküli szemben mintha érdeklődést látna. 

  Egészen elképesztő, hogy a lény természetétől idegen lassúsággal, mintha eltöprengene valamin, lehajtja a fejét, és többet tudomást sem véve az emberről, elindul a nyálkacsíkon. A kissé távolabbi, ezért fényesebb, frissebb kémiai minták kezdik érdekelni. Béla úr a fegyvere csövével követi a szörnyeteget, és eközben botladozva hátrál tőle minél messzebb. Nem mer hátat fordítani, ezért végignézi azt a gusztustalan jelenetet, ami következik. A démon az alá a mohaszigetté változott autó alá nyúlkál, ami alatt a szelvényesek eltűntek, és elkezd kikaparni onnan egy tekergő ivadékot. Visító szörcsögés hallatszik, amint pengéi találomra belefúródnak valamelyik ízeltlábúba. Amit kiráncigál, azt széles szájába tömi. A rovar két vége még a pofáját csapkodja, mikor egy újabbért turkál. Az újfent kihalászott, megsebzett lárvát már egyszerűen rászúrja az oldalát díszítő horogszerű tüskék egyikére, hogy folytathassa a vadászatot, amikor megemelkedik az egész autótorzó és csáprágós fejével kicsap onnan a nagydarab, sokszelvényes gyermekfelügyelő. A vadász hihetetlen gyorsan tér ki a csáprágós csapás elöl, és kissé meghátrál. Az autót nagy csattanással fémcsonkjaira visszaejtő, az alól teljesen kivonagló rovar második támadását is sikerrel elkerüli. Ezután szemmel alig követhető sebességű ellentámadást hajt végre, ráugrik az ősrovarra, és mintha egy gyilkos varrógép fércelné az anyagot, olyan tempóban döfködi karjának erős pengéit a rovar szelvényeinek közébe. Mind a démon késein, mind pedig a földön, köröttük ez a világító testnedv csillog, és a sebekből spriccel, fröcsköl túlvilági szökőkútként. Az ősrovar hamar kifekszik, a vadász pedig az autórom mögött neszezve menekülő lárvákra veti magát. Béla bácsi már olyan messzire hátrált, hogy a mögötte álló gyomfáknak veti a hátát, ezek pedig, ebben a pillanatban érzi: mozognak. Mintha karnyi vastag kígyó tekeregne a hátán, az öreg pedig belesikoltva a gázálarcba előrébb lép. Az utca túloldalán a legközelebbi, mohaszigetként terpeszkedő autó Béla úr felőli oldalát szinte villanyfénybe borítja a kifektetett rovar hullájának vére, és ebbe a fénybe toppan be a démon. Karjaiban és a testére tűzdelve vagy tucatnyi tekergő, rángatózó lárva, némelyik a saját világló testnedvével keni össze a démon páncélját, így az minden képzeletnél őrültebb látványt nyújt. Hatalmas szemének földöntúli tekintetével, egyből megtalálja Béla urat, és kétség nincs: rávigyorog. Ez annyira groteszk, ezt az öreg bizton tudja, hogy nem kitalálja, hanem megtörténik. Béla úr szemébe néz, és végtelenül széles, rengeteg fogán zöldesen fénylő rovarvértől szennyesen vigyorog, vagy vicsorog, vagy amit egy ilyen démon csinál, amikor éppen jókedve van.

    - Most meghalok - suttogja a gázálarcba Béla úr.

  De hiába, hogy logikus következménye a találkozásnak az ő pusztulása lenne, megkönnyebbül, mert mégiscsak kegyelmet kapott. És, hogy ezt igazolja is, a szörnyeteg erős, ruganyos elinalással belevész a valahai mellékutcácska dzsungelébe, még látszik a zöldes fény, aztán már semmi.

Béla úr most mer csak hátranézni, és ijedten hőköl az utca nyílt közepe felé, amikor látja, hogy így közelről szemlélve néhány ág vagy kacs valóban mozgolódik. Még akkor is undorító, hogyha a növényszerűségek valamivel kedvesebbek, mint a démon. Nagyjából olyan kedvesek, mint hínár a tó alján, ami a legrosszabb, lázálmos merülésben csavarodik rá az emberre.